6., Rissani-Tata (ez nem az M1-es melletti település)

A norvég tesókák, a tervnek megfelelően 4 óra harminc perckor lekopogták a szélvédőnkön a „vékap nótájukat” a lábaink táncra perdültek, korom sötét, és még az is lesz kb. 3 óráig. Én három és félórát aludtam az asszony egy órát (kicsit még takarítgatott, pakolászott a kocsiban lefekvés előtt. Tegnap nem volt vacsora, ezért ma kihagytuk a reggelit.

Az oázis szélén egymás mellé álltak az autók és minden fajta előzmény nélkül elindultak.

Mi nem a verseny kategóriában indultunk (szép is lett volna ezekkel az autókkal). Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy eljussunk Tatáig a Szaharán keresztül. Egy rövid 20 perces beton út után egy kis faluban letértünk egy föld útra, amin kb. 200 métert mentünk és Skandinávia gyöngyei elakadtak a homokban. Vittem lapátot kiástuk, volt homok vasuk használtuk de az őrjárat (patrol) nem mozdult. A homok nagyon mélyvolt a kocsi hasa teljesen felfeküdt, mint olvadt csoki a kalaptartóra. Tíz méterre stabil talaj volt mentő ötletem támadt: kössük össze a két 5 méteres vontató kötelet és kihúzom őket, komoly média támogatás mellett (kamera, fényképezőgép) sikeresen kitörtünk, a homok fogságából. Nagy volt az öröm este erre dobunk egy felest állapodtunk meg, ha tudtuk volna, mi vár ránk nem mondunk ilyet mert ha minden szabadulás után szertartás szerűen megtesszük fentieket, gondban leszünk mert az alkohol mérgezés nem jó dolog. (ekkor még korom sötét volt)

A napfelkelte gyönyörű volt, az Atlasz hegység mögül kelt a nap és narancs fénnyel világította be sivatagot, minden a narancs valamilyen árnyaltában mutatta magát.

Nem nagyon volt út, még földút sem, ezért a 300 km körüli célt (Zagórát) légvonalban állítottuk be a GPS-en, és az irányba eső csapásokat használtuk. Tehát magányosan vezető nélkül haladtunk.

Hihetetlen, hogy a Berberek hol képesek élni, oázisoktól messze, a kősivatag kaktuszai között 10-15 kecskével 4-5 tagú családok élnek. Ha autót látnak oda jönnek nem kéregetnek mint egyéb marokkóiak, csak álnak, és ingeteknek. A vittünk füzeteket tollakat a gyerekeknek, mindenhol örültek neki, a berberek elfogadták, de a szájukra mutattak enni és inni kértek itt ez a legjobb, kajánk egy részét elosztogattuk, a norvégok még ruháik egy részét is otthagyták, jó szívűek nem véletlenül utazunk velük. (mi nem a ruhájukra pályázunk, hanem van egy nagyon jó kamerájuk majd megpróbáljuk elkérni).

Az algériai határ mellett mentünk, a GPS szerint egyszer át is léptük. Következő állomásunk egy klasszikus turista és civilizáció mentes, oázis volt. Áram, közművek nem voltak, egy kb. 3 m2 alapterületű boltja jelentette az összes piaci alapú helyi szolgáltatást, az árukészlet leltárja elférne egy cigis dobozon, nagy betűkkel írva. A faluban 250-en éltek, 20 házban.

A gyerekek úgy tapadtak ránk mint a légy a légypapírra. Az oázisból kivezető úton egy komoly terep rally autó akadt el. Nekünk úgy tűnt nincs más út kifelé. A kocsi tulaja jelezte nincs szüksége segítségre, egy pálmához kötött csörlővel húzta ki az autót.

Oké de mi, hogy megyünk ki a teljesen gyári autóinkkal (és ez itt nem költői kérdés, hanem igen gyakorlatias)?

A gyerekek között megjelent egy jólszituált férfi, tisztán, vágott bajusszal, frissen borotválva, burnuszban. Csak franciául beszélt, angolul csak 50 szót ismert. Düre a norvég medve vadász megkérdezte kivisz e minket az oázisról. A válasz, hogy némi ellenszolgáltatásért igen, nagyon nem lepett meg. Az alkut, az Észak-Európaiak átpasszolták a Kelet-Európai blokknak. Megállapodtunk 200 dirham és a napszemüvegem (ezt amúgy nyáron vettem az OBI-ban 750 forintért).

Adél a csomagokon utazott a vezetőnk Mohamed, beült mellénk, a viking különítmény pedig követett minket.

A menekülő út semmivel sem tűnt jobbnak, mint az előző az oázist süppedős homok vette körül, amibe az álló autó hasra ül és nehéz kiásni. Mohamed szerint nem hosszú max 5 km, (ez lesz a leglassabb 5 km-ünk az utazás alatt).

Bekapcsoltam a 4 kerék hajtást és a felezőt. (Amikor nincs rá szükség majdnem mindenhol hátsó kerékhajtásban megyek, így a kocsi nyugodt használat mellett 100-as tempónál 12 liter körül eszik, kemény terepen 22-25 litert. Teli tankkal és három kanna benzinnel kezdtem a napot.)

A homokban gázfröccsökkel kell haladni, vigyázva arra, hogy az autó ne lassuljon le mert akkor elakad, látszik, hogy a vikingek inkább hajózásban nagyok mert az első 30 méteren elakadtak.

Én leálltam egy keményebb homokpadra és lapáttal a kézben visszasétáltunk. Mohameddel el kezdtük ásni az autót, segítettek a csajok is a sörkedvelő medvevadász vezetett, a norvég delegáció fennmaradó része média különítménnyé alakult (egy operatőr és egy fotós). Hihetetlen nyugalommal rögzítették elakadásuk további alakulását. Javasoltam béreljenek ki egy kunyhót az oázison és rendezzenek be egy média szobát.

Az egyik ilyen elakadás után gyanús dolgot vettem észre nem forog az első kerék, kérdezem bekapcsoltad, be persze, az jó mert akkor elromlott vagy most vagy korábban de nem működik csak hátsókerék hajtásod. A sajtósok megrohantak és rövid interjú keretében vázoltam a helyzetet, nyomatékosítva hogy kicsit többet kell tolni, mint gondoltam. A sajtósok híréhsége hihetetlen volt, kérték vázoljam mennyit csökkentek a túlélési esélyeink, megnyugtattam őket max a vacsorát bukjuk (mint tegnap).

Kiásás után homok vasakat (ezek jelen esetben műanyagból voltak) tettünk a kerekek alá, aztán 1 méter hátra majd előre úgy hogy közbe futva toljuk és amikor lassul az autó dobjuk alá a homokvasat, amit közben valaki kiás a nyomból és fut vele a kocsi után.

Ezzel az összehangolt munkával kb. 30 métert tettünk meg. kb. négyszer ötször csináltuk meg egymás után amikor pihenőt rendelt el magas vérnyomásunk. Így szuszogva érdekes dolgot vettem észre nedves homokot a kocsi óra előtt. Még mielőtt bárki azt hiszi hogy kutat ástunk a kerekkel és feltört a víz, ki kell hogy ábrándítsam az patról hűtője folyt.

Kiáltottam a medve gyilkolónak, hogy van egy kis gond folyik a hűtő, sajnos a szemfüles paparazzik hamarabb értek a helyszínre és fotózták, videózták a csöpögést. Rövid interjúban jeleztem nem csak a vacsorát, hanem úgy néz ki a pénzük egy részét is bukják a szerviz költségek miatt. Erre a média alakulat tagjai egymásra nézve mosolyogva csettengettek, és ilyeneket mondtak: Micsoda sztori, az élet a legnagyobb rendező, horzsolnak a képek, jó lesz. Ezek tényleg ilyen nyugodtak, vagy csak a vikingek szervezete reagál furcsán a malária gyógyszerre (na ez most költői kérdés)?

Abban maradtunk folyamatosan ellenőrzik a vízhőfokot, és folytatjuk a kiásását. A következő sikertelen szökési kisérlet után, Mohamed javasolta vezessem én az őrjáratot, talán nagyobb szerencsém lesz mint a MR Északnak. Oké teszek egy próbát. Düre egyébként azért akadt el mert túl lassan ment, és túl magas sebességi fokozatot használt a hármast. Egyesben indultam padló gázzal aztán kettesbe váltottam, és padló gázt adtam majd gázfröccsökkel toltam a kocsit. Sikerült kijönni egy távoli 200 m távoli homokpadra parkoltam. A norvégok nagyon korrektek voltak megkínáltak egy hideg sörrel amit el is fogadtam.

Düre hozta az én kocsimat, én az övékét, a szabadulásunk nem azt jelentette hogy köves utat fogtunk, hanem azt hogy köves sivatagot. Mohamed csak nekem súgta oda ide csak Toyotával szabad jönni.

A kősivatag szélén berber vezetőnkkel rendeztük a mocskos anyagiakat (a megállapodson felül adtam még neki 10 db sniccert és egy faliórát. Ő haza gyalogolt mi folytattuk az utat. Megmentőnk (OBI-is napszemüvegben) és én:

A kősivatag kegyetlenül gyilkolja az autót hosszú kilométereken rázza végig csörög rázkódik az egész kaszni. A kősivatagos részeket poros és nagyon poros részek váltogatták (ismétlem 300 km terepen). Az atlasztól délre az Algériai határ mellett gyönyörű a sivatag talán a legszebb, amit láttam a táj folyamatosan változik, 10-20 percenként a sivatag más arcát mutatja.

Ez itt egy poros rész:

Adéllal már majdnem elfelejtettük csapat nevünket ami Dünedrifters. Egy kiszáradt sós tó (ami időnként megtelik vízzel) kemény talaján drifteltünk egy kicsit, íme:

A velünk utazó hölgyekről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, minden munkából kiveszik a részüket, vezetnek, kaját csinálnak, zokszó nélkül tűrik a viszontagságokat, sőt nekem nagyon úgy tűnik élvezik a kalandokat.

Barátaink öreg Nissanja (a mienknél egy évvel öregebb) a kősivatag vége felé elég furcsán kezdte leereszteni nem kis hátsóját, ami mi mikor mögöttük mentünk nagyon feltűnő volt. Aggodalmunknak, hangot is adtunk, barátainkat ez abszolút nem izgatta, média szempontból sem találták izgalmasnak az ügyet, fenti okok miatt nem is lassítottak a tempón.

Délután öt óra körül értük el a műutat (reggel ötkor hagytuk el), ezen pár kilométert haladva értük el Zagorát. Innen még Tata kb 150 -200 km terepen. Tettem egy javaslatot a fjordok gyermekeinek, nézessük meg a kocsit a hűtőt legfőképp egy helyi szervizben. Legnagyobb megdöbbenésemre jó ötletnek találták.

u.i.1: Azért volt időm ennyit írni mivel jelenleg Nyugat Szaharán haladunk át nyíl egyenes út a sivatagban órákon át, ja és persze a nejem vezet.

u.i.2: Fotók MÁCC